Sítábor 2023

Amikor Pácz Tamás Tanár Úr felkért, hogy készítsek egy cikket, avagy beszámolót az idei sítáborról sokat gondolkoztam hogyan kezdjek neki! Beszámolót is írhatnék, de az nem fedné azt sok élményt, amit átéltünk közösen tanárok-diákok. Végül arra a döntésre jutottam, hogy leírom azt amit én láttam a saját szememmel!

1.nap
Reggel van. A batthyány téri óra 7.30-at üt. Az egymás mellett elmenő villamosok köszöntik egymást csengőszóval, az autók pedig mennek a dolgukra. Emberek mennek be, majd jönnek ki a boltokból, kerülik egymást a zebrán, vagy csak a megállóban várnak. Az idillikus környezetet egy két emeletes, fehér, hosszú busz kavarja fel, ami megáll a bicikliút melletti buszparkolóban és szép lassan gyülekeznek mellé az EKG-s gyerekek, szülők, míg a végén egy nagy tömeget alkotnak. Valamelyik anyuka nehezen engedi gyermeke kezét, az egyik apuka fiát erős kézfogással, „aztán jó legyél” mondattal engedi útnak. Egyik kisfiú anyukájának puszit ad majd int neki, a mellette lévő gimis lány féltő apukáját nyugtatja: „Apa megvan mindenem, köszönöm szépen…, van elég pénzem, szeretlek…, add át anyunak…, puszi” ! A végét nem hallottam, mert abban pillanatban a Tanárok jelezték, hogy indulni kell, szálljunk be lassan! 8.16 az EKG-s diákokkal-tanárokkal, síbakanccsal, síléccel és bőröndökkel csurig töltött hosszú, fehér, két emeltess busz elindul célja felé, mégpedig Seebodenbe. Az M1-es autópályán robogva, sok barátság alakult ki egyes diákok közt! Persze olyan is volt, aki a megszokott barátjával-barátaival ült egy helyen. A „beosztás” egyszerű volt és anarchikus is! A busz 2. emeletén, hátul ültek a 12.-esek és ahogy haladtunk a jármű orra felé úgy az osztályok is csökkenő sorrendben ültek. Az 1. első emelet pedig a tanárok, illetve azok helye volt, akik osztálytársaikkal (2x 4-5-6 fős) megbeszélve jöttek sítáborba. Ami mindkét „emeletre” igaz volt, hogy hatalmas nevetések, sztorik, hahotázások és kártyajátékok váltották fel egymást, néha keresztezték is egymást. Ez az eset volt amikor egy diák (nem mondom ki a Bori nevét) hangosan nevetett és a lenti Uno menetét zavarta meg, amit személy szerint Beni, Olivér, Ádám és Vince folytatott egymásközt! A kb. 70fős, hosszú, fehér, két emeletes busz 16:13kor megérkezett a szállásra, Seeboden szívébe. A buszról leszálló diáktársaim arca mind különböző volt: valaki az elgémberedett lábaitól szenvedve kereste a bőröndjét, de volt akinek a szeme már az alvást várva sétált szobája felé, másnak pedig a hasa jelezte, hogy enni kéne! Miután mindenki belakta szobáját, 19:00-kor a meleg vacsora várta, utána 20:00 után nem sokkal az esti ima vette kezdetét. A takarodót 22:00-ra hirdették és ezt többnyire betartottuk!
2.nap
07:00 óra után nem sokkal kezd megtelni a reggeliző sok álmos diákkal és mindenkit csak az a vágy tartja ébren, hogy nem sokára indulunk (sokaknak idei 1.) síelésére! Gyorsan mindenki megreggelizik és 8:02-kor elrajtolunk első sípálya felé, mégpedig Katschberg-be! Megérkezéskor mindenki leszállva a buszról, tetőtől-talpig beöltözve rámolja ki a busz csomagtartójában lévő bakancsokat, síléceket! „ Helóóóó, hÉló az az én bakancsom!” ; „Testvérem add már légyszi ide a lécem ott van melletted. „ ; „Ez a Zotyáé” ; „Valaki nem tudja ?! Kivették a bakancsom?” ; „Kié ez a zsák?” ; „Gyorsannnn! Menj arréb!” Igen! Így zajlott a kirámolás… mindenki a pályára akart rohanni! Senki nem bírt magával! Miután szinte mindenki felkapta a bakancsát, majd a kezébe fogta a lécet-snowboardját és megiramodtunk. Volt, olyan aki az első kis hóval fedett résznél már csatolta a sílécet, elsöprő gyorsasággal repült el mindenki mellett, majd ez sokaknak tetszett és csatlakoztak hozzá. Amikor már mindenkin rajta volt valamilyen síelésre alkalmas sporteszköz indultunk volna meg…, de szeretett tesi tanárom (Andréka Áron Tanár Úr) még bemelegítést is tartott, hisz fő az egészség! Majd után a pálya elején sorba állítottak minket és egyesével-kettesével lecsúsztunk, hogy lássák a tanárok ki hogy tud síelni. Miután mindenki leért a pálya végébe, egy felvonó elejébe Pácz Tamás Tanár Úr elmondta szabályokat, hánykor találkozunk itt, hogyan segítsünk másokon ha baj van, hívjuk a Tanárok, ha bármi kell, vagy csak eltévedtünk, baleset… Ezután kezdetét vette a 2023-as sítábor, amire annyian vártunk már december óta! Mindenki elsiklott valamerre! Volt olyan aki a kék pályán kezdte, hogy biztosra menjen, valaki más pedig a piros pályán száguldozott, de köztük akadt olyan is aki a fekete pályát próbálta meglovagolni első próbálkozásra! Mindenki tartozott valamelyik bandához, csoporthoz akikkel együtt síelt. Én személy szerint Blunck Beni, Lőrincz Ádám, Viktor Olivér, Maracskó Franciska, Lőkös-Birdal Diána Tanárnő és Devich Dénes Tanár Úr társaságához tartoztam cirka 30 percig. Ez annak volt köszönhető, hogy „vakmerő” voltam (Devich Tanár Úr szavaival élve), olyannyira, hogy 50méteren belül kétszer estem kissé nagyot. Mindenki szépen síléc éléről élére veti kanyarjait a pályán, ám jómagam megindultam és menet közben jöttem rá, hogy 4.be síeltem utoljára, de mire realizáltam már a második esésemen túl voltam. A síelés menete egyszerű volt… Elindulunk le a hegyről és egészen az aljáig csúszunk, majd utána a sífelvonóra felszállva fejtörőket játszunk, vagy fogadunk ki fog a leggyorsabban menni, ki milyen pletykát tud, de az a pillanat is elérkezik néha percet amikor csak hallgattunk és pihenünk, ha éppen nem ordibáltunk le valaki lent síelő EKG-s társunknak! Más csoportoknál is hasonló a helyezt, sőt… Borcsa nevetését síelés közben is lehetet hallani, miközben a felvonó alatt száguldunk el! 12:30-kor gyülekeztünk a napközbeni „minden rendben” címszóval elrendelt találkozásra! Gyors fénykép a 70 fős csapatról, Pácz Tanár Úr végig csekkol mindenkit és megy tovább a síelés! 14óra fele viszont már mindenki megállt pihenni, megette a reggelikor csomagolt szendvicsét, vagy hüttébe ebédelt akárcsak én és fent nevezett társaim Tanár Úr és Tanárnő hiányával együtt. Megebédeltünk, mindenki meglátogatta a wc-t és utána folytattuk a 16:30-ig tartó síelést! Nagyjából pontosan mindenki odaért a napzáró találkozás helyszínére! Arra emlékszem pontosan, hogy valahányan fekszünk a hóban és csak pihenünk…, átbeszéljük ki hol síelt, ki mekkorát esett… folytatnánk, de vezérünk, Pácz Tamás Tanár Úr a két emeletes, fehér, hosszú busz felé parancsol minket. Bakancsomat csatolom nem sokkal később, miközben valaki úgy meglök hátulról, hogy majdnem előre dőlök és bocsánatkérésként annyit hallok: „Na mivan Andriskááám????”. Persze, hogy Kinga az… majd félig gúnyos, félig barátias mosollyal annyit mondok: „Én is téged!”. Eközben velem együtt szenved Kisu a snowboardjával. Zajlik a szokásos busz körülötti élet. Épségben vissza is értünk a szállásra, azt leszámítva, hogy Emmának eltörött a keze (Pácz Tanár nem sokkal később kórházba vitte), Boginak pedig a térde dagadt be egy nagy eséstől… ettől függetlenül kedvük változatlanul jó maradt. Sokunk rohan a boltba, hisz kaptunk arra is lehetőséget, de én inkább beállók az alvók sorába. Így is lett! Alvás előtt kiteregetem cuccaimat, szobatársaimmal (Hudák, Márk, Laci, Leó, Dani) együtt, ezt a tusolás váltotta fel. 19.-ig óra 4.percére vált a nagymutató! Elkezdik felszolgálni a levest! A protokoll pedig a tegnapihoz hasonló, annyival fűszerezve, hogy most takarodóik mindenki máshoz megy bulizni! Én a második szinten lévő Beni, Vince, Balázs, Olivér által birtokolt szobába mentem, Danival együtt. Mindenkit ismertem, kivéve Olivért, mert valahogy mindig elkerült egymást, pedig évfolyamtársam ő is. Nagyon gyorsan lett közös hang, közös téma, amit Solozás közben vitattunk meg. Másnap reggelig tartott volna, de idézem: „Fiúk ideje menni lefeküdni. Késő van.”- mondattal terelt minket Pácz Tamás Tanár Úr kedvesen, az ágyunk felé!
3.nap
10 percel a reggeli előtt megszólalt ébresztők jelezték, hogy felkéne kelni! Ám ez nem volt olyan egyszerű, mert borzasztóan nagy izomláz volt a hátunkban, lábunkban! Szép lassan felültünk az ágyszélére és csak néztük a falat! 2 perc elteltével már elkezdtünk mozogni, illetve elvégeztük a reggeli rutint kissé nehézkes mozdulatokkal, de sikeresen elintéztük. 7:07-re értem le a reggelizőbe Danival, de más szobából érkező diáktársaink közül sokan csak 23percel később érkeztek le a reggelizőbe és igen… másokat is gyötört az izomláz! Megreggeliztünk és mindenki ment a szobába felölteni magára a sícuccokat. Fáradtak voltunk nagyon, de mégis annyira vártuk, hogy a védjegyünket ott hagyjuk a havon, hogy ez győzedelmet aratott minden fáradtság, fájdalom felett. Nyolc óra után nem sokkal el is tudtunk indulni Bad Kleinkirchhein felé. Itt már nehezebb volt parkolót keresni, de kiváló buszsofőrjeink még ezt is megoldották! A busz körüli légkör mindenbe egyezett a tegnapihoz mérve: becsatoltuk a bakancsunkat, kezünkbe vettük síléc, botot és engedelmeskedvén a hegy hívó szavának, megtettük első lépéseinket feléje! Követtük a tegnapi nap legfontosabb szabályait: vigyáztunk egymásra, síeltünk és olyan boldogok voltunk, amit senki nem tudott elvenni! A helyt ugyanaz tette izgalmassá, ami egy nappal azelőtt: 2 nagy hegyből állt és úgy szint volt mindenféle pálya, ami egy síelő szemének ingere! Itt a síelés nagyrészét egyedül töltöttem, hogy tudjam magam kicsit fejleszteni… egyszóval: technikáztam! Az idő is csak úgy telt, míg végül csak 30 perc választott el a („minden rendben van” ) találkozástól! A pálya aljában találkoztam Andréka Áron Tanár Úrral aki éppen síléceit csatolta le akár csak én. A különbség az az volt, hogy míg én a kabinos felvonóra szálltam fel, addig Andréka Tanár Úr a tegnapi sérülteket vitte át a másik hegyre autóval. (Utólag, innen is hálás vagyok neki, mint a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium és Kollégium egyik diákja)! Én 2 gyönyörűszép 8.-os hölggyel utaztam a felvonón, mivel Tanár Úr megkért, hogy vigyázzak rájuk, de ez később bebizonyosodott, hogy fordítva van… ők vigyáztak rám! Pályáról pályára, felvonóról felvonóra szálltunk. Egyik (úgynevezett: versenypiros) pályán szeltük a kanyarokat (természetesen a két hölgy tízszer szebben síelt nálam), ennek következtében én az egyik kanyart elrontottam és kicsúszva a pályáról oldal szaltóztam egyet, amit elősegített, hogy a pálya pereme magasabban van mint maga a pálya, a 80cm-es hónak köszönhetően! Egyből oda is jött segíteni egyikük, mert ő mögöttem síelt és látta gyönyörű mutatványomat. Nagyobb bajom nem lett! Kisebb jajgatások után felálltam, felcsatoltam a cipőm és újra síklásba kezdtünk. A találkozásra odaértünk, noha nem a lányok miatt, de késve félórát! Nem is volt már nagyon senki a környékén, páran pihentünk. Egyik 7.es öcskösöm ült a hóban, a többiek pedig találgatták, hol folytassák a síelést! Személyes kedvencem az Andréka Tanár Úr volt, aki a padon ülve ette az előre megcsinált szendvicseit illetve bébirépája is volt, mivel az egyik kedves 7.es kislány megkínálta! Elindultam tehát egy hüttét keresni, nem is kellett messzire mennem. Nem messze a találkozás helyszínétől volt egy kis hütte. Egy kis időre elszontyolodtam, hogy egyedül kell majd ennem, de szerencsémre találkoztam (a felmentősereggel) Dóri, Emma, és Leoval. Én gulyás levest ettem, de valami nagyon finom volt! Leo és az Emma frankfurti virslit ettek. Dóri pedig, kért egy kenyeret és az én levesembe tunkolva meg is ette azt! Fizetés után abban is egyetértettünk, hogy ideje megkezdeni az utolsó csúszásokat együtt! Csúsztunk, faroltunk, estünk, nevettünk együtt, de sajnos ennek a napnak is bekövetkezett a vége. Szerencsére most korábban is értünk oda a találkozásra egy 10percel. Így leültem és felfrissítettem a hideg hóval arcom. A megbeszélt időpontra megérkezett mindenki és elballagtunk a két emeletes, fehér, hosszú buszunk felé. Mondanom sem kell mi volt a rámolásnál… Az érdekesség, változás az volt a többi naphoz képest, hogy miután felszálltam, (majdnem utolsóként) megütötte fülemet a csönd. Mindenki csöndben ült és vagy zenét hallgatott, vagy aludt, vagy mindkettőt egyszerre, de a lényeg egy volt: némaság. Én se cselekedtem máshogy, leültem Dóri mellé és elbóbiskoltam. Megérkezéskor a leszállás is csöndbe történt. Mindenki ment a szobája felé és vagy tusolt, vagy aludt, de az is lehet, hogy ruhástul ugrott be az ágyába. Az én szobámba is mindenki csöndbe volt viszonylag. Egy-két szót váltottunk egymással, meg vacsora kezdete felé felerősödött, mert több motivációnk volt, hogy életbe tartsuk magunkat! A vacsorának köszönhetően mindenki erőre kapott, így a tegnapi este, ugyanúgy folytatta, mint ahol abbahagyta magát.
4.nap
6:50,az ébresztők tették a dolgukat. Fáradságunk akár a fejünkön lévő bozót! Olyannyira fáradtak voltunk, hogy az ébresztőt se akartuk kinyomni. Hudák volt, aki először felkelt és elindult a WC-be, valamit mormogva. Ez adott nekünk is motivációt arra, hogy elkezdjünk felöltözni, hisz egyszál alsóneműben nem illik lemenni reggelizni (szerintem)! Percek kérdése volt és felpezsdültünk, már csak azért is, mert az aznapi cél nem más mint a Mölltal gleccser volt! A reggeli szokásosan zajlott, de mindenki sietett, mivel majdnem mindannyiunk késett is egyben. Nyolc óra után nem sokkal el is rajtoltunk meglovagolni a híres gleccsert. Amikor megérkeztünk a szokásos rámolás következett, csak tízszer akkora tempóban, mint azelőtt. Elég gyorsan fel is húztuk lábunkra a bakancsot és utána kezünkbe vettük sílécünket, botunkat! A gleccser tetejére egy metró szerű felvonó vitt fel minket, mégpedig a hegy belsején keresztül. Amikor felértünk, gyönyörű látvány fogadott minket, mindenkinek leesett az álla! Gyorsan be is melegítettünk és megkezdtük a síelést. Sok pálya nem volt, de azok mind hosszúak voltak és a látvány is önmagáért beszélt. Ketten voltunk Dórival, de kijelenthetem, hogy egyikünket sem zavarta, meg síelés közben amúgy is nehéz beszélni. Csúsztunk, estünk, nevettünk együtt. Míg nem a hasunk jelezt, hogy lassan enni kell. Fent a gleccser tetején, volt egy nagyon jó hütte és ott ebédeltünk, Beni, Ádám, Olivér, Vince társaságában. Elmeséltük egymásnak melyik pályán síeltünk, hogyan mentünk, kivel találkoztunk. Természetesen gyakran szóba jöttek a élet kérdései, amit sokáig nem tudtunk vitatni, mivel az idő sürgetett minket. Ebéd után mindenki elintézte a dolgát és folytattuk a csúszást, igyekztünk mindegyik pályán otthagyni a védjegyünk! A Beniék nem sokkal később másfele vették az irányt így megint ketten maradtunk Dórival, de nagyon élveztük. Sajnos eljött az a pillanat is, amikor muszáj volt elindulni a találkahelyre. Majdnem mindenki odaért perce pontosan, kivéve aki nem! Ahogy elnéztem mindenkin a fáradság nyoma látszódott, ami azt jelentette, hogy senki nem volt rest és mindent beleadott! Lefele menet (a metró szerű felvonón) eszembe jutott Beliczai Balázs egyik fellépésén boncolgatott kérdés: Vajon a metróvezetők a klinikaihalálban ők is alagutat látnak? Fénnyel a végén? Az nem lehet nekik valami halálközeli élmény! Nem? Míg ezen gondolkodtam le is értünk a felvonó aljába. De az izgalmak csak ezután kezdődtek, mivel Olivér a telefonját hagyta fent, illetve valamelyikük nég a táskáját is. Így mindenki bepakolt a buszba, de megkellett várni a fiúkat, ami nem volt rövid, mivel az út oda-vissza 10perc, és kb. 20percenként járt a felvonó. Szerencsére 40perc után vissza is tértek sikeresen megtalálva mindent és elstartoltunk. Menetközben még megálltunk egy SPAR-nál, ahol mindenki betárazott az estére, mivel aznap volt az utolsó igazi, bulis este! Ez sokunkat zavart és talán el is szomorodtunk, de az motivált minket, hogy amiket ebben a táborban kaptunk, tapasztaltunk senki nem veheti el tőlünk. „Ébredj András megjöttünk, ébredj!” Keltett engem Dóri és különösen sietnem kellett, mivel fél órám volt arra, hogy vacsoráig letusoljak, ám ez nem volt egyszerű, mert a szobában mindenki szeretett volna letusolni. Szerencsére időben leértünk vacsorázni! Vacsora után a szokásos ima és utána mindenki rohant valamelyik szobába bulizni! Valakik hangosan nevettek, voltak akik Fifáztak, de volt olyan szoba amelyik kártyázott például mint mi is!
5.nap
Ez az nap volt, amikor szembesültünk azzal, hogy az utolsó egész napos síelésünk lesz. A reggeli rutin a szokásos volt…, reggeli után pedig mindenki ment a buszhoz és elindultunk oda ahol minden elkezdődődött: Katschberg-be ! A szokásos kirámolás, menetelés, majd bemelegítés után elkezdődött az utolsó nagy síelés! A nap első felében Dórival síeltem és szintén nagyon élveztük. Már volt annyi rutinunk, hogy még a tempót is növeljük! Versenyeztünk is, hogy ki megy gyorsabban. Átmentünk a másik hegyre is, ahol megint csak több pálya várt minket! Találkozás előtt egy órával mellénk szegődött Bobó és Emese is akikkel csúsztunk párat. Így a találkozásra 4-en mentünk, majd a hüttébe is együtt mentünk. A szálak olyannyira összeértek, hogy találkoztunk a Beniékkel és együtt ebédeltünk, majd utána Bobó, Dóri mentek külön, míg én (akárcsak az első napon) a Beniékkel síeltem tovább. A társaság is teljes volt, mert még hütte elött Lilluval is találkoztunk, így ő is jött, majd a nap további részében velünk is maradt! Síelés közben még Danival is találkoztunk, így 7-en síeltünk együtt. Fantasztikus élmény volt ilyen nagy csoportban síelni! Danival különösen vicces volt… Amikor síeltünk le ő golyóba vágta magát és megindult… Nagyon! El is ért egy nagy sebességet, ahol már instabil volt az egyensúlya. Ezt érezvén kitárta két kezét, mint aki már erre várt mióta és arccal előre valami óriási nagyot esett! Azután mintha semmi se történt volna ment tovább! 16:43 a találkozás helyszínére egy nagy létszámú csapat farol be! Lepacsiznak egymással, s habár vidám az arcuk, de szívük szomorú. Igen! Ezek voltunk mi! Nagyon élveztük, de zavart minket, hogy ilyen gyorsan elment. Valahányan a hóba ültünk és csak néztünk ki a fejünkből. A busz út is hasonló volt… Mindenki elmesélte a másiknak, hogy milyen jó volt ez a tábor és a végén abban is egyetértettek, hogy jövőre kötelező jönni. Amikor megérkeztünk már olyan is akadt, aki a ruháját rámolta össze, ameddig a másik tusolt, ezzel is megspórolva időt magának a holnapi napra! Az vacsi után pedig az oklevelek és a sportszeletek kiosztása következet. „Jajj de ügyes vaagyyy!”; „Megsimizzem a buksit?”; „Gratula Öcsi! ; „Mert te annyira megérdemelted,haha”. Ezek a mondatok keringtek a levegőben, igaz barátias gúnnyal fűszerezve és alapvetően mindenki büszke volt a másikra, magára. Azok kaptak oklevelet, akik idézem: „sportolói magatartásával és tudásával kivívta” ezt a díjat! Még szerencse, hogy ez EKG-s táborba csak ilyen gyerekek voltak! A díjkiosztó után viszont egy hosszabb imádság következett. Hálát adtunk a sok jóért, a sok célért, amit elénk rakott az Isten. Hálát adtunk, hogy itt lehettünk, hiszen ez nem egy természetes dolog, sokak még életükben nem is síeltek! Hálát adtunk, hogy épségben telt el ez a pár nap. Utána mindenki ment a szobába, de most nem bulizni, hanem csak szimplán beszélgetni egymással: jó, hogy megismertük egymást, hogy senki nem síelt egyedül. A sok vicces esésünk, milyen jó volt amikor oldalszaltóztam egyet a hóba és még sok más vicces témának adtuk meg a teret aznap esete. Megbeszéltük azt is, hogy a barátság érdekében elmegyünk tábor után valahova, bármit, akármit csinálni. Jó volt körbe ülni és csak beszélgetni a másikkal és átkoztuk a percet, hogy holnap végleg vége. Sok barátság kialakult, talán a légkör is olya barátságos volt. Senki sem várta, hogy visszamenjünk a civilizációba! Jó volt ott lenni, egész nap mozogtunk, de mégis ki tudtunk kapcsolódni!
6.nap
Az ébresztők végezték a dolgukat. Szép reggel virradt ránk, ám a kedvünk sajnos nem így gondolta! Tudtuk, hogy ma lesz utolsó csúszásunk és ez zavart mindenkit. Persze a jóhangulat megvolt, de a puszta tudat, hogy az utolsó nap itt nagyon fura volt! Lementünk ebédelni és ott is hasonló volt a téma. Szerencsére a reggeli végére megjött a kedvünk. Miután reggeliztünk közösen, mindenki elindult a szobába és utána a két emeletes, fehér, hosszú buszra rámoltunk fel, de most már a bőröndökkel együtt. Elindultunk „az utolsó csúszásra” mégpedig: Goldeck felé. Kb. 20perc után ott is voltunk! Majdnem mindenki a megmaradt energiával rámolta ki cuccait, kivéve az akinek már nem volt kedve síelni, meg el is fáradt (sokadjára volt síelni ebben az évben). Felmentünk, egy hosszú felvonón és a bemelegítés után megkezdtük a 2023-as tábor utolsó csúszásait. Nem volt sok pálya, de a hó minősége itt is magasra tette a lécet! Itt már nem voltak nagy síelések, mindenki az utolsó köröket mente, egyfajta levezetőt. Sok időnk nem is volt mert ha jól emlékszem már 11.30-ra a felvonó aljába kellett érni és indultunk haza. Mondanom sem kell ez a pár óra, pár másodpercnek tűnt. 11.35-re már mindenki a sífelvonó végébe ért és idénre végleg lecsatoltuk a síléceket, legalábbis sokunk biztosan. Habár szomorú volt a rámolás, mégis örültünk egymásnak. Visszapakoltuk a sícuccokat és utána hagytak időt, hogy átöltözködjünk kényelmes ruhába, illetve a síbérletet visszaváltsuk. Mindenki tette a dolgát, majd elindultunk…, elindultunk haza, Magyarországra. Az út első szakaszában mindenki aludt, kipihente a sítábor fáradalmait. A második felétől viszont folytatódott az ami, az első nap elkezdődött. Kártyáztunk, beszélgettünk és nevetgéltünk, filmet néztünk együtt. Rájöttünk arra, hogy nincs okunk szomorkodni, hisz ez a tábor egy meghatározó élmény marad számunkra. A határ előtt megálltunk egy benzinkúton, ahol mindenki vásárolt valami utolsó kis szuvenírt magának, vagy csokit az anyukájának, apukájának. Miután vásároltunk Pácz Tamás Tanár Úr mindenkinek visszafizette a kauciót és folytattuk utunkat Budapest szívébe, az I. kerületbe!

Este van. A batthyány téri óra 20:32-őt üt. Az egymás mellett elmenő villamosok, már csak intenek egymásnak, s csengőszó nem hallatszik! Az emberek mennek haza munkából és a boltok lassan bezárnak, az utca majdnem kiürült. Csend van! E csendes óra tájt egy két emeletes, fehér, hosszú busz billenti ki egyensúlyából! A SPAR elé áll meg és kinyílnak ajtajai! Először a 11.-12.-es, EKG-s fiúk szállnak le, akik nagy tempóval adogatják bőröndtől kezdve a sílécig, mindenféle holmikat a másik kezébe és a földön egy kupacba gyűjtik azokat! Szépen lassan elkezdenek leszállni a maradék társaság is egyaránt. „Szia anya!”; „Hol a faterom?” ; „Elég volt a pénz, amit adtunk táborra?” ; „Köszönj el mindenkitől”; „Na milyen volt?”; „Ugye nem csináltál bajt?” Ezek a mondatok váltották föl egymást a gyerekek és a szülők közt. Lassan már mindenki elindult haza, csak a Tanárok maradtak, meg még egy-kettőnk! Pácz Tamás Tanár Úr átkutatta a buszt, hogy nem maradt-e semmi se ott. Majd intett és a két emeletes, fehér, hosszú busz elindult, el a Batthyány térről. Egészen követtem szemmel egészen az első kanyarig. A két emeletes, fehér, hosszú busz eltűnt! Talán már csak egy emlék, amit várunk. Nagyon várunk!