HIK Latinverseny – avagy – szombaton Szegeden, máskor majd Szatymazon

Kedves Olvasó!

Az itt látható információk tömkelege valós eseményeken alapul, és azért osztjuk meg ezt veled, mert szerintünk vicces. (Amúgy tényleg vicces, de gondoltam megadom a lehetőséget az egyéni véleményalkotásra). Remélem legalább olyan jól fogsz szórakozni rajta amennyire a csapatunk tette, miközben átélte ezeket az eseményeket! A pontos részletekért és szemszögekért bátran keresd a versenyzőket: Benit (10.B), Kincsőt (10.B), engem (Violát – 10.A) és a felkészítő tanárunkat Lakihegyi Viktória tanárnőt (11.A). Sok sikert az olvasáshoz!

Kis kalandunk a Nyugati pályaudvar általános reggeli légkörében indult el, amikor is 7:30 körül mindenki (Kincső, Beni, Tanárnő és jómagam) odatámolygott a McDonald’s elé, és próbált felébredni a kábulatból, hogy „óó igen, irány a latinverseny”! Miután sikeresen felszálltunk a vonatra, és elfoglaltuk nem jogos helyünket, egy általános beszélgetéssel próbáltuk elterelni figyelmünket arról a tényről, hogy mi most valóban az országos döntőre utazunk Szegedre. Miután megbeszéltük hogy kinek mi a kedvenc gyermekkori mesefilmje és mennyit is gyakorolt előző nap a versenyre, elkezdtünk tényleg készülni rá. Egy röpke negyed óra után, sajnos rádöbbentünk, hogy semmit se tudunk latinból (Ami persze nem igaz, mivel hát…igen…épp a latin verseny döntőjére utazunk). Majd újabb 20 perc elteltével és egy kis gyakorlással segítve a helyzeten szép lassan megnyugodtunk és rájöttünk, hogy annyira mégsem reménytelen a helyzet! Mindent is átnéztünk az igeragozástól kezdve a coniunctivusi alakokig, úgyhogy hasznosan töltöttük az időt. (Az már más kérdés, hogy a 3 méteres körzetünkben ülő utasok mit gondolhattak arról, hogy 4 ember latin szavakat harsog reggel fél 9-kor a Szeged – és Szatymaz – felé tartó vonaton, de…hát c’est la vie!)

Miután már zsongott a fejünk az imperativusi alakok kivételeinek ismételgetésétől, úgy határoztunk, hogy ideje egy kis pihenésnek. Így hát vad Dobble partykba vetettük bele magunkat, ami tökéletes kikapcsolódást nyújtott túlterhelt agyunknak. Most biztos azt gondolod, kedves olvasó, hogy ezek után már az a rész jön, hogy odaérünk. De NEM! Ugyanis mialatt gyakoroltunk és játszottunk, Beni azt számolgatta, hogy mennyit fogunk késni, ezért úgy határoztunk, hogy pesszimista hozzáállása miatt őt talán kitesszük Szatymazon…ami végül nem történt meg. Mindenesetre miután (Benivel együtt) elhagytuk a szatymazi községet hirdető táblát, a szatymazi birkákat és paradicsomokat, már csak 10 percet vonatoztunk, majd az állomásra beérve nagy nehezen leszálltunk a vonatról.

Igazi tavaszi hangulat fogadott a városban, nem volt se tél, se nyár, csak a jó öreg tavasz. Egy rövid kellemes sétát téve megérkeztünk a verseny helyszínéül szolgáló Szegedi Tudományegyetemhez, és bejelentkeztünk. Körülbelül fél órát vártunk a verseny kezdetéig, majd amikor elindult a 75 perc, mindent beleadva mindhárman nekiveselkedtünk a feladatlapnak. (Ha érdekelnek a versenyen szerzett személyes tapasztalatok, akkor a fent említett embereket keresd). Kitöltöttük. Beadtuk. És megnyugodtunk. Megkönnyebbülten és egy kicsit idegesen kerestük meg a Tanárnőt, hogy elmeséljük, milyen élmény volt a verseny.

Nem sokkal később egy kicsit ketté vált a csapat, Kincső a nagynénjével ment ebédelni, amíg én, Beni és a Tanárnő latin szövegeket kerestünk és fordítottunk Szeged nyugodt utcáin. Bementünk a szegedi Dómba is, majd fel a toronyba, hogy madártávlatból is megszemlélhessük a „diákok városát”. Azután viszonylag gyorsan teltek az események, és egyik pillanatról a másikra már ismét az előadó teremben ültünk, feszülten várva az eredményt. Végül Kincső 21., Beni 34. lett, jómagam pedig a 44. helyezést értem el. Annyira nem voltunk elégedettek, úgyhogy az eredményhirdetés végéig csak ültünk a padban fáradtan és gondolkoztunk. Azt nem tudom, hogy miről, de gondolkoztunk.

Most, kedves Olvasó, lehet hogy azt gondolod, ez egy elég lehangoló befejezés. Azonban ez még korántsem a vége és egyáltalán nem szomorú! Ugyanis, miután kiléptünk az előadó teremből, kezünkben a döntőben való részvételünkért kapott oklevéllel, rájöttünk, hogy min is agyaltunk odabent mindannyian. Azon, hogy megcsináltuk! Ennyi. Semmi több. Csak egyszerűen megcsináltuk. A négy hónapnyi felkészülésnek most hirtelen vége lett. Nem ért el egyikünk sem előkelő helyezést, de annál sokkal többet vittünk haza magunkkal. A rengeteg tanulás, gyakorlás, és a latin érdekességekben való elmélyülés mind hozzátett valamit ahhoz, hogy kik vagyunk és kik akarunk lenni. Először is: rájöttünk, hogy szeretjük a latint, és szeretnénk tovább tanulni 11-ben.

Másodszor: megalkottuk az első nem szatymazi – szatymazi csapatot, és terveket, álmokat szőttünk attól, hogy hogyan jussunk el majd a későbbiekben Szatymazra (úgy, hogy le is szállunk a vonatról). Harmadszor pedig: rengeteget nevettünk és tanultunk mind a négy hónapnyi készülés, mind a szombati nap alatt. Jobban megismertük egymást, közös poénokat alkottunk, amik csak nekünk viccesek, de ami a legjobb az egészben: egy csapat lettünk. Az a csapat, ami kijutott a döntőre, majd egy picit csalódottan, de boldogan, élményekkel tért haza. Így hát, a történetet befejezve csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm ezt napot mindenkinek. A Tanárnőnek a lelkes felkészítést és azt, hogy bízott bennünk (még akkor is amikor már mindannyian teljesen el voltunk fáradva), Kincsőnek, Beninek a humort, a nevetést és a kölcsönös támogatást, a versenynek pedig azt, hogy egy csapat lehettünk ezen a napon! Örülök hogy a részese lehettem, egy élmény volt! Jövőre ugyanitt!

Ruszina Viola 10.A