Vissza a nyitóoldalra

15 éve a csíksomlyói búcsúban

2015. május 29.

Az indulásra immár hagyományosan éjfélkor került sor, de a diáksereg cseppet sem tűnt fáradtnak, sokkal inkább izgatottnak: jelentős részük még egyszer sem volt Erdélyben, nem is mindenki ismert mindenkit, úgy méregették egymást és csaptak le a buszban a legjobbnak vélt helyekre. És még ki sem értünk Budapestről, éppen csak elhangzott a közös ima, máris felszabadultak a gátlások és kedves zsongás töltötte be járművünket. Kiváló sofőrünknek köszönhetően pedig hamarosan a határon voltunk, így a napfelkelte már a határ túloldalán ért minket. Az aradi vértanúk emlékművének megkoszorúzása után az erre a feladatra kijelölt diákpáros beszámolt a város múltjáról, látványosságairól, majd összegyűjtöttük a vértanúk neveit, külön kiemelve iskolánk két volt diákját, Nagysándor Józsefet és Török Ignácot. A déli főútvonal a Maros mentén halad, az itteni látványosságok, történelmi emlékek nagy száma miatt csak nehezen haladtunk előre. Először Máriaradnánál álltunk meg (sajnos éppen felújították, így sártengeren kellett átkelni), majd Déva következett, ahol Böjte Csaba testvér plébániáján találkozhattunk és beszélgethettünk itt nevelkedő diákokkal és hallgattuk meg egy nevelőnő beszámolóját az itteni életről. Utána pedig következett a fellegvár, a viperaveszély miatt mindenki a siklóval volt kénytelen feljutni a Kőműves Kelemenné hamvai által összetartott erődbe. Déva után letértünk a főútról, hiszen Vajdahunyad impozáns vára messzebb fekszik a Marostól, de megérte. A folyamatos felújításnak és a város gyárának tönkremenésének (mely korábban rózsaszín füstjével mindent beszennyezett) köszönhetően igazi építészeti élményben lehetett részünk, és bár már mindenki nagyon fáradt volt, mégis közel két órát töltöttünk el itt, és ismerkedtünk a Hunyadiak korának művelődésével. Este Algyógyon szálltunk meg, ahol, míg a fiúk egy része focizott (az egyik partjelző egy Szent István korabeli harangtorony volt), addig a többiek beszélgetéssel, kutyasimogatással és szivacskardcsatával múlatták az időt. A bőséges vacsora után pedig következett a vetélkedő, a kérdések az aznapi úttal voltak kapcsolatosak, a végén nagy verseny alakult ki a csapatok között. Mire mind a 60 résztvevő lezuhanyozott, már jócskán elmúlt tíz óra is, így aztán nem volt nagyon szükség esti razziákra, hogy mindenki ágyban van e. A másnapi program igen keménynek mutatkozott, de belevágtunk: elhagyva a Maros folyót az Olthoz csatlakoztunk, áthaladtunk Fogaras városán és a Fogarasi havasok lábainál (jelentős mennyiségű hó szikrázott ormain), majd Vlad Tepes, közismert nevén Drakula gróf mondabeli kastélya (valójában börtöne) felé vettük az irányt. A csinosan felújított épület tömve volt turistákkal (még japánokkal is), de szerencsére a vérszívó gróffal nem kellett megküzdenünk, legfeljebb pénztárcánk bánhatta világhírét, a vele kapcsolatos számtalan csecse-becse horrorisztikus áron volt beszerezhető. Brassó városát csak körbebuszoztuk, helyette a környékbeli szász erődtemplomok egyikét, a prázsmárit látogattuk meg, mely falába a környékbeliek kis odúkat alakítottak ki maguknak, hogy legyen hová elbújniuk veszély esetén. Továbbhaladva elhagytuk a szász vidékeket és igazi magyar területek következtek, először érintettük Kovászna megyét, majd megérkeztünk Hargitába. Itt egészen megváltozik a környezet: a házak takarosak, minden talpalatnyi föld bevetve, szinte csak magyar szót hallani, a földből pedig kénbűz és borvíz ömlik. Ennek oka a vulkanikus tevékenység, melynek mementóját, a Szent Anna tavat a bátrabbak fürdésre, a többiek gyönyörködésre használták. A torjai Büdös barlanghoz vezető séta közben már messziről érezni a kén szagát, de mire felértünk, már hozzászoktunk, így a barlangba beülni már igazi élvezet volt. Aztán Tusnádfürdőn teletöltöttük kulacsainkat a helyi ásványvízzel – nem mindenkinek ízlett – és irány Csíkszereda, a Kós Károly Líceum. Vánkosunk a tornaterem parkettája, a zuhanyzóhelységek száma (nemenként 2), de mindez mennyeinek számított, hiszen végre újra vízszintesbe kerülhettünk az elképesztően finom és bőséges vacsora után. Kellett is a pihenés, mert másnap megint 1000 évet ugrottunk vissza az időben, először a Gyimeseket értük el, az évezredes határt jelképező vasútállomás és a Rákóczi vár romjai vártak minket. Éppen sikerült találkozni a búcsúra érkező Boldogasszony Zarándokvonat 1500 utasának felvonulásával is, de az út alatt számtalan más kisebb-nagyobb zarándokcsoportot láttunk rajtuk kívül is. A Tatros-patak mentén visszatértünk a főútra, hogy aztán a Békás-patakot követve belépjünk a Pokol Kapuján. Szerencsére a Gyilkos-tó már nem osztja a halált, sőt csónakázni is lehetett rajta, de a Békás-szoros valóban elképesztő sziklái mindenkinek összeszorították a szívét. Befelé busszal, vissza már gyalog keltünk át a szoroson. A hazatérés után kis szabadidő következett, hogy mindenki rá tudjon hangolódni a másnapi nagy eseményre. Reggel már az ébresztő ideje alatt hallani lehetett a vonuló tömeg moraját, éneklését és a csengők hangját, és amikor fél tízkor elindultunk, már sűrű sorokban vonult felfelé a tömeg a Somlyó-nyeregbe. Ezúttal az idő is kegyesnek bizonyult, és a szertartás is gyönyörű volt, a szentmise végén elhangzó himnuszok a százezres tömeg torkából egészen szívbe markolóan hangzottak. Délután pedig már készülhettünk a virrasztásra, hiszen az időjáráskegyesnek tűnt. Az önként jelentkezőkkel este tízkor indultunk újra fel a nyeregbe, ahol némi csalódás ért minket: a korábbiaktól eltérően csak néhány tábortűz égett a domboldalon, így a többi virrasztóval – helyiekkel, máshonnan érkezőkkel – való beszélgetés ezúttal elmaradt. Így viszont maradt erő a másnapra, amikor megint sűrű program várt ránk. A falurombolást szimbolizáló bözödújfalui víztározó már eltemette névadó faluját, de a kommunista bűnökre való emlékezésre és fürdőzésre kiválóan alkalmas volt. Elhagyva a Székelyföldet Kolozsvárra értünk, ahol éppen városi ünnep zajlott, és legnagyobb örömünkre a ma már döntő többségében románok lakta település egyik műsora egy magyar néptánccsoport előadása volt. Így az sem fájt annyira, hogy Hunyadi Mátyás szülőházán az emléktábla egyik legnagyobb királyunkat románnak írja le. Este pedig már Kalotaszentkirályra, értünk, ahol a falusiak kedves vendégszeretettel és finom vacsorával, no meg éjszakába nyúló közös néptáncolással vártak minket. Valószínűleg ilyen módon lehet a legjobban megismerni magyar testvéreink életét, nehézségeit, ami innen Budapestről csak nehezen fogható fel. Az utolsó nap reggelén búcsút vettünk vendéglátóinktól a mihamarabbi viszontlátás reményében, majd Nagyvárad felé vettük az irányt. Először azonban még elgyalogoltunk az Élesd közelében található Zichy-barlanghoz, és bár oda eljutni eléggé körülményes, mégis megérte. A határt pedig ömlő esőben értük el, így ami a kirándulásunk alatt végig elkerült minket, azt most egyben kaptuk meg – azt hiszem így volt a legjobb. Budapestre érve tehát tiszta szívvel énekelhettük zarándoklatunk himnusszá vált hálaadó imádságát. Köszönjük a főszervezők, Albert Tóth Endre és Pácz Tamás tanár urak irányítását, valamint a Gimnázium 1687 Alapítványnak és a Rákóczi Szövetségnek, hogy összesen 800.000, fejenként több mint 14.000 forinttal támogatták utunkat.

Két csoporttal látogattuk meg a Paksi AtomerőművetVissza a(z) kirándulások oldalraBudapesten folytatódik „szabadság”-projektünk
Ezt a programot a
Gimnázium 1687 Alapítvány támogatta!
csütörtök (december 2.)
Szülői lelkinap - 1. adventi gyertyagyújtás
péntek (december 3.)
Történelem évfolyamvizsga, írásbeli 11. évf.
hétfő (december 6.)
Történelem évfolyamvizsga, szóbeli 11. évf.
Szaktanári fogadóóra
16:00-19:00
péntek (december 10.)
Olasz - francia délután
Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium és Kollégium Admin E-mail Levelezés (egyetemi.hu)