Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium

Mily dicső e bércek közt az élet!
Föld fiához közelebb az Isten.
(Gyulai Pál)

Erdély, 2010

Milyen nagyszerűen fogalmazza meg a költő Erdély különös misztikumát: a mélyzöld fenyvesek, puha dombok mögött az égbolthoz törekvő, hófödte kék csúcsok, lent a völgyekben apró piros háztetők, székelykapuk, patakpart, legelő birkanyájak. A magasságos ég, az Isten teremtette csodálatos természet végtelen erőivel, és közöttük az ember alkotta világ. Szerény, csöndes, áhítatos falvak, ahol a hajlott hátú öregasszonyok, barázdált arcú székely emberek puszta szirten álló ősöreg fa módjára állják a vihar verését, mély hittel, amit józanész, történelemkönyvekre építő hideg logika nehezen ért. Aminek a magyarázata csak egy lehet: a Jóisten közelsége.

Évek óta már, Pünkösd idején felkerekedünk, hogy egy busznyi diákunkkal megismertessük Erdély misztikumát. Idén 56-an vágtunk neki az ötnapos zarándoklatnak, melynek végcélja a világ katolikus magyarságának legnagyobb eseménye, a csíksomlyói búcsú volt. A jól ismert autóbusz és a jól bevált sofőr, Feri bácsi - akinek lélegzetelállító bravúrjait, zsebkendőnyi helyen való megfordulásait szinte már természetesnek vesszük - szerda éjfél előtt pár perccel érkezett a találkozóhelyre. A bepakolás és névsorolvasás után Gilyén tanár úr vezetésével kértük a Szentlelket, hogy vigyázzon ránk az úton, és segítsen méltó módon részt venni a zarándoklaton. Első programunkra Nagyváradon került sor, Szent László városában, a nagy király által alapított püspöki székesegyházban, ahol részt vettünk a reggeli diákmisén, majd szakszerű és érdekes idegenvezetés keretében megismerhettük a hatalmas bazilikát és a csodálatos püspöki kincstárat. Ezután némi nehézség árán ugyan, de megtaláltuk az első romániai autópályát (ki tudja, miért A3 a neve?), amelynek kiváló minősége után éles kontrasztot jelentett a bevezető út Torockóra, a legszebbnek tartott erdélyi faluba.

„Ahol kétszer kel fel a nap”, mondják Torockóról, mivel két hatalmas, fekvő óriásra emlékeztető hegy, a Székelykő és az Ordaskő között fekszik, és a felkelő nap emelkedőben egy időre bebújik a hegy mögé. Az irdatlan, 1126 méter magas Székelykőre kellemes kirándulóidőben kapaszkodtunk felfelé, az eső is elállt végre, ám a nehéz terepen lassan haladtunk, ezért csak a csoport egy része jutott el a pazar panorámát nyújtó platóra. Szegény Zaza lábát egy kő megütötte (persze, nem arra próbált menni, amerre az élboly), ezért Albert-Tóth tanár úr, Pácz tanár úr és Dankházi tanár úr erős karjaira volt szükség, hogy lehozzák a hegyről. Marosvásárhelyen, az elsősegélyhelyen kiderült, hogy nincs komoly baj - lehet, hogy csak vitetni akarta magát?

Első szállásunkra, Szovátára már sötétedés után érkeztünk meg. A tiszta, egyszerű ifjúsági tábor egy fatelep mögött bújt meg, 2 km-es, a táborvezető elmondása szerint jó, kövezett úton lehetett megközelíteni - az út elején láttunk is egy nagy halom követ, de a tengerszemnyi kátyúk közötti félórás araszolás alapján elmondható, hogy a derék szovátai bizony elfogult volt. Sofőrünkkel fel is idéztük az előző évi zarándoklat egyik „aranyköpését”: a feltúrt Szovátán eltévedve megkérdeztünk egy helybélit, hogy a 15 méteres busszal végig tudunk-e menni itt? Ő erősködött, hogy persze, majd egy Transporterre (!) mutogatott, hogy az kb. ugyanolyan széles, mint a mi buszunk. Feri bácsi a biztonság kedvéért ismét rákérdezett: aszfaltos út van erre? Mire a bácsi értetlenkedve mondta: „Nem aszfalt. ÚT” (hangsúlyozása alapján így, csupa nagybetűvel értette)!

Vacsorára hatalmas adag flekkent és micset (háromféle húsból készült kis fasírtszerű kolbászt) kaptunk, amelyből a közel félszáz nebuló nagyjából éppen annyit evett, mint Albert-Tóth tanár úr. Az egész napos utazástól és a Székelykőtől kimerülve nem okozott sok nehézséget a diákság ágyba terelése.

Pénteken a reggeli rántotta után egyre melegedő időben indultunk Korondra, ahol csapatunk tagjai hosszasan próbálták az évről évre növekvő mennyiségű bóvli között megtalálni a székely népművészet remekeit, több-kevesebb sikerrel (nem sorolható ide az András által kezembe adott öngyújtó, melyet megfogva kisebb áramütés ért, a tulajdonos őszinte kacajától kísérve… - sebaj, van még idén törióra!). Az otthoniaknak vásárolt ajándék pálinkákat begyűjtöttük (természetesen hiánytalanul visszakapta mindenki a budapesti érkezéskor), majd Székelyudvarhely felé vettük az irányt. A „legmagyarabb város” rövid sétára invitált minket, ennek során tisztelegtünk a székely hősöknek emléket állító Vasszékely szobra előtt, majd rögtönzött történelemórát tartottunk az Orbán Viktor által 2004-ben felavatott szoborparkban.

A következő megálló Székelyderzsen volt, Erdély egyik legérdekesebb erődtemplomában. Különlegességét az adja, hogy a helyi unitárius közösség tagjai a mai napig az erődtemplom falához épített tárolókban (szuszékokban, hombárokban) őrzik a szalonnát, sült húst, gabonát. Mi is megnézhettük a kampókról lelógó hatalmas oldal szalonnákat, amelyekből minden héten egyszer, szerdán vihetnek a családok. Ha valakinek elfogy, akkor sem mer szerda előtt bekéredzkedni, mert az azt jelentené, hogy a háziasszony nem tudja jól beosztani az élelmet, ez pedig hatalmas szégyen.

A székelység szent hegyén, a Hargitán való átkelés után testvériskolánkban, a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban szálltunk meg, a vacsora után rövid szabadidőt kaptak a diákok, majd Devich tanár úr figyelő tekintete mellett emberi időben sikerült mindenkit a hálózsákjába terelni.

Végre elérkezett a búcsú napja! A reggelit követően zárt alakzatba rendeződtünk, és a kézzel varrott, ólomnehéz iskolai lobogót magasba tartva lassan besoroltunk a Somlyó hegye felé már hajnal óta hömpölygő, Mária-énekeket éneklő keresztaljak és zarándokcsoportok tömegébe. A hosszúnak tűnő menet végén felkapaszkodtunk a Somlyó-nyeregbe, és a Makovecz Imre által tervezett oltártól kissé balra, a nyereg közepe táján letelepedtünk.

A szentmise fantasztikus élmény volt. Félmillió ember egy célért - mire lenne képes ez a nép, ha nemzeti ügyeiért összefogna! Böjte Csaba sajátos stílusú prédikációja mindenkit magával ragadott. És ahogyan nemrégiben az anyaországban, a csíksomlyói Szűzanya itt is rámosolygott a magyarságra: a mise végén rákezdő égi áldás éppen a Székely Himnusz záró soraira elállt, és a sziklaszilárdan kitartó, rendelt helyükön álló százezrekre rásütött a nap.

Vasárnap hajnalban egy szép hagyományt folytattunk: néhány lelkes fiú és a kísérőtanárok a tornateremben mérték össze erejüket futballban. A végsőkig kiélezett küzdelem döntetlen körüli eredményt, a reggelihez pedig jó étvágyat hozott. Az időjárás igazán kegyeibe fogadott minket, ragyogott a nap, és a busz külső hőmérőjének higanyszála 20 fok fölé kúszott. A hét utolsó napján először Fehéregyházán álltunk meg, ahol rövid ünnepség keretében megkoszorúztuk Petőfi Sándor emlékművét és megnéztük a kicsiny kiállítást. Ezután Segesváron a világörökség részét képező óvárost jártuk be, felkaptattunk a 172 lépcsőből álló, fedett Schülertreppén, ahol a segesvári diákok járnak ma is a várban lévő középiskolába, és a helyi idegenvezetők segítségével megismertük az egykori evangélikus szászok által emelt csodálatos templomokat.

Időnkbe még belefért a közeli Medgyes evangélikus erődtemplomának megtekintése (lenyűgöző, ahogy a mára alig 1000 fősre zsugorodott szász közösség tagjai lelkesen és odaadóan gondozzák, őrzik a templomerődöt, és bemutatják az idelátogatóknak - alig utánunk futott be egy busznyi német nyugdíjas), majd utolsó szálláshelyünkre, Kalotaszentkirályra buszoztunk. Útközben változatos kvízjátékot rendeztünk, amelynek keretében az előző napokban látottakra és hallottakra kérdeztünk rá. Az eredmények ismeretében elmondható, diákjaink figyelmesen vettek részt a közös programokon, szinte minden kérdésre tudták a választ. Még a 10. A-s gézengúzok is, akik összességében rászolgáltak osztályfőnökük, Kisfaludyné Balogh Fruzsina tanárnő bizalmára, aki a túravezető aggályai ellenére elhozta őket Erdélybe.

A szentkirályi esték mindig különlegesek erdélyi zarándoklataink során, hiszen az előző napokban elsősorban a természet és az épített örökség szépségeivel, az erdélyi kereszténység hagyományaival ismerkedhettek meg növendékeink, itt pedig magyar gazdáknál töltöttek egy éjszakát, belepillantva a helyiek mindennapjainak örömeibe, nehézségeibe. A hétfő reggeli találkozásnál hallott élménybeszámolók alapján, a lelkes és mosolygós arcok láttán könnyű megállapítani, az igazi vendégszeretet, a hamisítatlan erdélyi ízek mindenkivel feledtették az esetleges kényelmetlenségeket, nehézségeket, még a fáradtság is mintha tovaszállt volna.

A hazaúton a tanári erő zöme (leszámítva a hölgyeket és a sport elméleti része iránt kevés érdeklődést tanúsító Gilyén tanár urat) előre „lejátszotta” (legalábbis megtippelte) a rövidesen kezdődő labdarúgó világbajnokságot. A számonkérhetőség kedvéért rögzítsük az eredményt: a döntőben Spanyolország - Brazília 2:1.

Buszunk délután 4 óra körül gördült be a Batthyány térre, a tanítás végi szokásos imával zártuk le a zarándoklatot, amely idén is jól sikerült, és sok-sok örömteli pillanattal, megannyi ismerettel halmozott el bennünket. A legfontosabb azonban talán az a belső erő és hit, amely egy ilyen út nyomán feltámad abban, aki elsőként vett részt rajta, és megerősödik abban, aki már többedszer. A hit abban, hogy az ezer év óta itt élt magyarság erőt ad a mai generációknak. Az ő hitük, teremtő erejük ott van a falvakban, a templomok falában, az iskolákban, és ha nehéznek érezzük a ránk bízott örökséget, ha néha reménytelennek tűnik is a magyar feltámadás, ők mellettünk vannak és fogják a kezünket. Zárja hát ezt az úti beszámolót Erdély nagy szülöttje, Reményik Sándor néhány sora.

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükben biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Budapest, 2010. május 25.
Kisfaludy László túraszervező